Bihari Sándor festőművész

(Rézbánya, 1855. május 19. – Budapest, 1906. március 28.) Egyik méltatója, Fónagy Béla szerint az ifjan nyomorgó művész a pálya csúcsára érve népszerűségben Munkácsy Mihállyal vetekedett. Nagyvárad városa tőle rendelte meg a „Zsigmond és Ulászló találkozása Szent László sírjánál” című, a városháza nagytermébe szánt festményt.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

Szegény szobafestő fiaként látta meg a napvilágot Bihari Sándor a ma Diófás (Nucet) városhoz tartozó Rézbányán (Băița). Kicsi korában szülei Nagyváradra költöztek, ő maga Váradot tekintette szülővárosának. Szinte hamarabb kezdett rajzolni, festeni, mint írni. Szépérzéki csodálatának első tárgya egy sült csirkét megörökítő kocsmacégér volt. A templomokban látott szentképek valósággal elbűvölték, nem is akarta hinni, „hogy azokat emberek csinálták”. Kései önéletírása szerint: „Én csak azt éreztem, hogy egy képet esetleg le lehet másolni. Hisz én is minták után rajzoltam – s én művésznek azt képzeltem, aki a másolást a legmagasabb fokra bírja vinni.” Megújulásra törekedve, kezdeti, realisztikus, életképszerű művei, melyek közkedveltté tették a nagyközönség előtt, nyűggé váltak számára.

Kitiltották a toprongyost

Tizennyolc évesen néhány krajcárral a zsebében felment Budapestre. Mindenáron festőnövendék szeretett volna lenni, s hogy megélhessen, retusőri munkát vállalt egy fényképészeti műteremben. Nappal dolgozott, utána egy társával belopózott „festészeti tudást lopni” a Mintarajziskola esti tanfolyamára, amit akkoriban Székely Bertalan vezetett. A két toprongyos alak, akinek nem volt annyi pénze, hogy kifizesse a tandíjat, nem maradt észrevétlen, két hét elteltével kitiltották őket az intézetből.

Végül sikerült annyi pénzt összekuporgatnia, hogy Bécsbe utazzék, s az ottani festőakadémián próbálkozzék. Itt is elszegődött egy magyar fényképészhez fél napra retusőrnek, hogy a délutánjait festészeti tanulmányainak szentelhesse. Kenyéradó gazdája felfigyelt Bihari tehetségére, és előnyös ajánlatot tett neki: inkább alkalmazza egész napra, s annyi fizetést ad, hogy egy-két év alatt összegyűjtheti az akadémiára kellő összeget. Így is történt: „Két év alatt képes voltam 600 forintot szerezni. Ezzel az összeggel zsebemben búcsút mondtam a fényképésznek, és bevonultam mint rendes látogató az akadémiába. Igazi művésznövendék lettem!” – írta visszaemlékezéseiben.

Bár sikerrel vizsgázott, rá kellett jönnie, hogy a bécsi akadémia túlságosan elméleti ahhoz, hogy igazi művésszé fejlődjön, ezért Párizsba kellene eljutnia. Talált egy szerény mecénást egy hivatalnok személyében, viszont a tőle kapott pénzzel hazatért Nagyváradra súlyosan beteg édesapjához, és egy télikabátot vett belőle neki. Azt remélte, hogy arcképrendelésekből szerezhet annyit, hogy tanulmányait folytathassa. Három küzdelmes évet töltött otthon, 1883-ban ismét Pestre ment, s újra arcképeket gyártott a napi kenyérért. Két év múltán jutott el Párizsba, és Jean Paul Laurens iskolájába lépett be. Végre észrevették tehetségét, a Kereszttűzben című képét elküldte az országos kiállításra (1885), és a király megvette azt születésnapi ajándékul a trónörökösnek.

„A képen átok van”

Másfél évi párizsi tanulás után hazajött, és barátjával, Deák-Ébner Lajossal Szolnokra ment. Úgy érezte, hogy igazi magyar képet, mint amilyet ő szeretett volna festeni, csak itthon, magyar környezetben, magyar típusok után festhet – írta méltatója, Fónagy Béla a Művészet hasábjain a múlt század elején. Szolnok akkoriban még úgyszólván föl nem fedezett szigete volt a magyar művészetnek. A legnehezebb a modell kérdése volt, leginkább csak a cigányok voltak kaphatók e célra, azok között is jobbára csak a férfiak, így lettek a cigányok a „magyar típus” képviselői, sőt így kínálkoztak önként a cigány képtárgyak is. Biharinak Szolnokon festett első képe, a Bíró előtt ezek közé tartozik. Az 1886. őszi fővárosi kiállításon egyszerre három, Szolnokon festett képével szerepelt. A legnagyobb sikert a Bíró előtt aratta, el is adta, s pár hónapi pesti tartózkodás után, mialatt talán legjobb arcképét festette, Velencébe megy.

Pénzhez jutva, tavasszal egy kis tanulmányutat tett Hollandiában, Belgiumban. A nyarat azonban itthon tölti. Egy kis román faluból, nem messzire Nagyváradtól, Bondoraszóról írta: „Gyermekkori emlékek ébrednek itt bennem. Ezért szeretnék itt egy képet festeni.” Egy jelenet a szabadban, oszlott világításban a föladat, amit maga elé tűz, s megfesti egyik legeredetibb képét, az Oláh temetést. „Egy képet sem festettem még ily könnyen. Tizenhét alak van rajta, már csaknem miniatürfestés.” Az 1888-as őszi kiállításon azonban nem érte el vele a várt sikert. Egyik levelében maga ír kritikát róla: „Értem, miért nem tetszett a kép Pesten. Bár olyan kvalitásai vannak, melyeket szeretek, egészben mégis, ha helyesen fejezem ki magam, hiányzik a képből a plaszticitás, mindenekfölött pedig árt neki a kis méret. Komoly tárgyú képet nagyban kell festeni, hogy hasson.”

Évekig függött a kép eladatlanul műtermében, miről humorosan emlékezett meg. Azt írja, hogy az oláh pópa, kinek érdekes feje úgyszólván a képre inspirálta, nem akart ülni, mert félt, hogy elkárhozik, ha lefestik. Mi több, prédikációjában hasonló indokolással a népet is eltiltotta a modellüléstől. Megfestette hát a pópát emlékezetből. Alig vette azonban ennek neszét a pópa, eljött tiltakozni, és perrel fenyegetőzött. „A pópa mai napig még nem perelt be. Elkárhozott-e? Nem tudom. De a képen átok van – még ma is birtokosa vagyok.”

A nagy megbízás

Az 1893-as téli kiállításon Az ő nótája című festménye elnyerte az állami aranyérmet. A kitüntetés nem annyira a képnek, mint inkább a művész egész működésének szólt. A millenniumi év újabb kitüntetést hozott számára, a Ferenc József-rendet és még előbb egy nagyobb megbízást Nagyvárad városától: Zsigmond király a nagyváradi székesegyházban Szt. László sírjánál fogadja Jagelló Ulászló lengyel királyt.

Az őt jellemző komolysággal fogott a képhez. Templomenteriőrt keresett, a bécsi Szt. István templomot találta a legalkalmasabbnak. A képnek már a millenniumi kiállításon bemutatott vázlata a történeti vásznak egyik legjobbika volt. Klotild főhercegnő vásárolta meg leányának, Mária Dorottya orléans-i hercegnőnek nászajándékul. A kész kép pedig 1898-ban a Vaszary-díjat nyerte el. A festmény Nagyváradra kerülve a városháza nagytermének dísze lett, majd a múzeumba került, ahol egy idő elteltével feltekerve rejtegetik. Gyenge másolata ma is megszemlélhető a városházán.

Bihari Sándor 1900-ban részt vett a Szolnoki Művésztelep megalapításában, s ennek nemcsak életképeiben, de tájképeiben is egyik legjellegzetesebb képviselője lett. A küzdelem, amit egy részben régibb hagyományokon nevelkedett művész folytatott, az 1890-es évek magyar festészetének küzdelme volt. Festőnket ez a küzdelem inkább magával sodorta, mintsem vezető szerepet juttatott neki. Az ő művészetének súlypontja korábbra, a ’80-as évekre esik. Festészetünk e korszakát inkább az alaposság, többé-kevésbé akadémikus tudás, mint a merész zsenialitás jellemzi. Ennek a korszaknak tipikus képviselője Bihari mint a realizmus egyik szárnybontója. És mint ilyennek jutott hely neki a magyar festészet fejlődésében.

Szilágyi Aladár összeállítása