A gerelyhajítástól az antispiritualitásig

A berettyóújfalui ERDEI ZOLTÁNBAN mintha négy lélek élne. Olimpiai bajnok szeretett volna lenni, Bach minden művét meghallgatta, néhányukat a maga örömére játssza is, gombaszakértőként mintegy harminc településről keresik fel, ha nyílik az idő.

jordancheap4sale jordancheap4sale.com
growsunlight growsunlight.com

A 2005-ben megjelent Antispiritualitás és modern „ezotéria” című könyvét idén újra kiadták. Ebből az alkalomból tartott könyvbemutatót a Nadányi Zoltán Művelődési Házban. Előtte váltottunk néhány szót az életéről.

– Már kisgyerekként is rendkívül érdeklődő voltam. Az élet alapvető kérdései a szokásosnál jobban foglalkoztattak. Sajnos fiatalkoromban nem találkoztam olyan emberrel, aki a bennem felmerülő kérdésekre maradéktalanul választ adott volna. 15-16 évesen, a rendszerváltásnak nevezett színjáték idején egyre több olyan könyvhöz juthattam hozzá, ami érdekelt. Elsősorban az foglalkoztatott, hogy az akarat képes uralkodni a test fölött. Ilyen volt Arnold Schwarzenegger Utam a csúcsra című regénye; az ő munkáját negatívan ítélem meg azóta, de mindenesetre akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy mindenképpen olimpiai bajnok leszek. A gerelyhajítást választottam, mert kislabda-dobásban már általános iskolában jeleskedtem. Nyolcadik után 107 métert, egy évvel később 133 métert dobtam. Valóban megtapasztaltam, hogy szépséges dolgokra képes a test és a természet, ha rendkívüli tűz és akarat áll mögötte. A teljesítményem határait feszegettem állandóan. Azt mondták, ha valaki 5 métert fejlődik, arra már felfigyel az atlétikai szövetség, én 13 m 34 centit fejlődtem egy év alatt, 4 méterrel voltam jobb a két évvel idősebb korosztály aranyjelvényes szintjénél… Korosztályos válogatott voltam, 1990-ben Belgiumban versenyeztem a Gymnasiadén, a gimnazisták olimpiáján. Azt éreztem, hogy minden évben kell egy hónap szünetet tartani. Hazajöttem, és három hét után a legelőn megdobtam az áhított nemzetközi szintet, de ezt nem tudtam megmutatni versenyen, mert komoly sérülésem lett. Azt mondták, nem fogok többet sportolni ezzel a kézzel, főleg hajítani…

– Én később is láttam gerellyel…

– Utaztam egyszer Debrecenben a buszon, és egy felfokozott lelkiállapotban megjelent előttem az élet végső célja, ami túl van minden kifejezhetőségen. Azt is tudtam, hogy a mulandóságnak, a halálnak minden problémáját meg fogja oldani. Valóban, kaptam a sorstól egy második esélyt. Tudtam, hogy ez az út nagyon nehéz lesz, hogy sok áldozattal jár. Ekkor került a kezembe egy könyv, A Kelet mágusai, amely a mai álezoterikus viszonyok között teljesen helyénvalónak tűnt. Később rá kellett jönnöm, hogy az olvasmányaimat jobban meg kell válogatnom. Elkezdtem hinni a hitnek és az akaratnak az anyagiság feletti törvényében. Amikor kellőképpen felvérteztem magam, arra gondoltam, hogy a szellem győzhet az anyag felett. Újra elővettem a porosodó gerelyeket. A város végén negyven fokban, iszonyatos fájdalmak közepette napi négyszáz dobást végeztem teljes erőből. A negyedik napon már nem fájt annyira, az ötödiken pedig már újra egészségesnek éreztem a könyökömet. Megdöntöttem az egyéni csúcsomat, versenyen az új gerellyel 71,98 métert dobtam, máig ez a megyei csúcs… Sok nagy versenyzővel beszéltem, hogy miképpen tudnám növelni a teljesítményemet. Aztán körvonalazódott bennem, hogy sajnos ebben a világban nem a versenyek tisztasága a legfontosabb, hanem a teljesítmény. Egyszer én is kipróbáltam az anabolikus szteroidot versenyen kívül: három hét alatt hat métert javítottam, és harminc kilóval voltam képes többet emelni. Azt gondoltam, ez nem az én utam, így be is fejeztem a sportot.

– Hogy került kapcsolatba a zenével?

– A zene mint metafizikai jelenség mindig motivált. Mindenféle zene hallgatásával próbálkoztam, de mindig volt egy kis hiányérzetem. Egyszer egy késő délután ugyanazt a megdöbbenést éltem át Újfaluban, mint korábban Debrecenben. Most azt mondta egy belső hang, hogy Johann Sebastian Bach. A debreceni Zenei Könyvtárban minden létező művét meghallgattam, és nem is egyszer. Ez közel 1100 darabot jelent. Nem csak hallgatni akartam, de játszani is. Metafizikai körökben Bachra nem csak zeneszerzőként tekintenek, nemhiába hívják őt az ötödik evangélistának. A d-moll versenyművéből az Adagiót megpróbáltam lejátszani, de mikor megláttam, elállt a lélegzetem. Olyan volt a kotta, mint egy kapcsolási rajz. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, én ezt megtanulom, és a volt énektanárom, Sándor Zeréndné örömmel segített. Fél év múlva megjelentem nála, és bemutattam a darabot. Nem akartam soha nagyközönség előtt szerepelni. Egy időben templomban is orgonáltam, csak a magam örömére, de amint az esperes nyugdíjba ment, presbiteri gyűlést hívtak össze, és megtiltották, hogy a templomi orgonán gyakoroljak.

– Szerencsés embernek mondhatja magát, hogy olyan munkát végez, ami közel áll a szívéhez…

– A gomba iránti érdeklődés egy másik szálon futott az életemben. Mile Lajos bácsi, a korábbi gombavizsgáló rendkívül jó ember volt. Ő vitt néha magával, vagy eljött a családdal gombát gyűjteni. Gyerekkoromban nagyon fontos volt, hogy van egy ember, aki rám figyel, és értékeli a képességemet. A gombaszakértői speciális tudást feltételez. Örülök, hogy olyasmiből kell megélnem, amit szeretek. Nemcsak a piacra kerülő gombákat vizsgálom, hanem a lakosság által saját fogyasztásra szántakat is. A gombagyűjtés már nem csak hobbi, szüksége van a lakosság egy részének, hogy kiegészítse az étrendjét. A gombaszakértőnek felelősen kell döntenie, hiszen ha hibázik vagy figyelmetlen, egy család meghalhat. A mai Magyarország területén 3800-3900 faj van. Makroszkopikusan 1400-1500-at lehet felismerni, a többi azonosításához már komolyabb vizsgálat szükséges. Én a „csúcsállapotomban” több száz darabbal nagy biztonsággal elboldogulok.

– Hogyan született meg a könyve?

– A sport által tanultak további tapasztalatszerzésre ösztönöztek. Mindent, amit lehetett, elolvastam. Ahogy a sportban, ezen a területen is a legnagyobb neveket kerestem. Paul Brunton India titkai című könyve ösztönzött arra, hogy felszálljak a vonatra, és megkeressem Budapesten Szepes Máriát. Egy újságosbódénál érdeklődtem, hogyan jutok el hozzá, de nem jártam sikerrel. A következőnél aztán találtam egy könyvet, amiből kiderült, hogy a Júlia utcát kell keresnem. Ott már kértem egy debreceni ismerősöm segítségét, mert nem akartam házról házra járva becserkészni az írónőt. Nem akartak fogadni, ami érthető is, mert nem volt megbeszélve, de mondtam, messziről jövök, és a ház előtti padon fogok ülni, majd ha úgyis megy valahová, jöjjön oda hozzám. Mondták, jöjjek vissza később. Így is lett, de számomra csalódás volt a beszélgetés. Aztán egy neves táltossal vizsgáltattam meg magam. Én tisztában voltam a diagnózissal, de ő nem tudta megállapítani, mi bajom van. Nem csalt, és inkább az a szörnyű, hogy mélységesen hitt abban, hogy meggyógyította a térdemet, aminek nem volt semmi baja… Aztán volt egy halálélményem, ami ráébresztett, hogy hamis úton járok. Senkinek sem kívánom azt, amin átmentem három hónapon keresztül, de szerencsére találkoztam azzal, amit metafizikai tradicionalitásnak nevezünk, és az advaitával együtt hitelesnek tartok a világ spiritualitásában (Az advaita a hindu szent szövegek, a Védák tanulmányozásából levezethető, a valóság végső természetével foglalkozó egyik filozófiai iskola – szerk. megj.) Nagyon meglepődött az antikvárius, amikor megjelentem nála két szatyor, 105 darab álezoterikus, keresett könyvvel, hogy ezeket nekiadom, mert nekem már nem lesz rájuk szükségem. Ugyanolyan elánnal vetettem magam a tanulásba, mint annak előtte, és közben érlelődött meg bennem a gondolat, hogy az álezotéria alapvető tévedéseit osszam meg az olvasókkal. 2005-ben a Kvintesszencia Kiadó gondozásában megjelent az Antispiritualitás és modern „ezotéria” című könyvem. A kiadó most úgy döntött, hogy másodjára is megjelenteti, ami nagy megtiszteltetés számomra.